Vámpír 1.

A történelemben és a pszichológiában arra utal a vámpírizmus, amikor valaki emberi vagy állati vért iszik, rendszerint a nyakon keresztül, ahol a legkönnyebb a hozzáférés. Bizonyos kultúrákban az emberek hitték, hogy emberfeletti hatalomra tehetnek szert, ha megisszák mások vérét. Ilyen értelemben a vámpírizmus a kannibalizmusnak egy speciális formája.

Szinte a földön élő összes nép kultúrájában megtalálható egy vérszívó, vérivó lény motívuma.

Érdekes módon a magyarban eredetileg nem létezett vérszívó lény, attól függetlenül, hogy sokan úgy hiszik, hogy a vámpír szó magyar eredetű. Valójában szláv eredetű, az upir szóból származik, bár egyes források szerint ez pedig a török uber, vagyis boszorkány szóból ered.

Jung szerint az emberiség kollektív tudatalattijából származó képpel lehet magyarázni azt, hogy olyan sok nép hiedelmeiben és mondáiban szerepel vérszívó lény, mások szerint a pellagra nevű betegséggel, melynek tünetei vampirikus jegyeket mutatnak: a nap hatására a beteg ember bőrén sötét burjánzások jelennek meg, s e mellett agresszivitás, levertség és álmatlanság jellemzik az ebben a betegségben szenvedőket.

Megint mások a tuberkulózissal magyarázzák a későbbi elterjedését a vámpírhitnek. A betegség tünetei ugyanis szintén mutatnak vampirikus jegyeket: sápadtság, a szájon vér folyik, illetve azt köhögnek fel. Természetesen azt nem tudták abban a korban, hogy a TBC valójában cseppfertőzéssel terjed és semmi köze a vámpírizmushoz, azt hitték, hogy úgy terjed, hogy a fertőzöttek megharapnak másokat.

De térjünk vissza az első vámpír hiedelmekhez! Már az ókori görögök is hittek az emberszerű démonokban, akik a vérüket szívják és betegségeket terjesztenek. Empusának hívták a nőstény „vérivó dögöt”, és Lamia vagy Brukolakhosz nevet viselték a mai értelemben vett vámpírok a görög mitológiában. A mítosz szerint a vámpír mindig udvariasan kopogtat a ház ajtaján, ezért állítólag elterjed szokás volt az antik görög világban, hogy egyszeri, udvarias kopogtatásra nem nyitottak ajtót.

Az asszíroknak is meg volt a maguk vámpírja, mely az ekimmu nevet viselte. A hiedelem szerint az ekimmu életében ember, csak akkor lesz vérszívó „szörnyeteg”, ha felelőtlenül nem temetik el. Ilyenkor ki kel a sírjából és vérivó lesz belőle.

A legszínesebb vámpír sztorikkal azonban Európa és azon belül is Románia büszkélkedhet. Itt számtalan névvel illetik a vérszívó élőhalottakat, a legismertebbek a moroj és az asztrigoj szavak.

A vámpír alakja tehát minden kultúrában összekötődött a vérrel, fél-létének fenntartásához vérre van szüksége. Ám vannak helyek, ahol az áldozatai húsából is eszik. A vérivás módja is kultúránként változik, az orosz vámpír például kitépi áldozata szívét és abból jut vérhez, Malajziában viszont az emberek hátát támadják meg ezek a mitikus lények.

 

A kereszténység természetesen az ördöggel, a gonosszal azonosította, így űzése is keresztényi jelleget kapott – gondoljunk csak a keresztre, melytől állítólag irtóznak a vámpírok.

A mítoszok szerint a vámpírok gyakorta felveszik különféle állatok alakját. A leggyakrabban farkassá vagy denevérré változnak, bár ezeket az állatokat jobbára csak a filmek kapcsolták a vámpírokhoz, az eredeti történetekben inkább macska, patkány, vagy varangy képében mutatkoztak.

A következő részben a vámpíros történetek irodalmával foglalkozunk, valamint azzal, hogy mennyit tettek a történetekhez a filmek, hogy mekkora üzletet építettek a vámpírok köré.

Az első modernkori vámpírtörténetet John William Polidori írta – Byron, az angol romantikus költészet egyik legismertebb alakjának orvosa –, 1816-ban egy versenyre. Ugyanerre a versenyre készült Mary Shelley Frankenstein című regénye. Polidori a könyvében szereplő kalandor vámpírt Byronról mintázta, aki nagy utazó és korának férfiideálja volt.

A modernkori irodalomnak és a hollywoodi szuperprodukcióknak köszönhetően fonódott össze a vámpír szó a szexualitással, az emberben megbúvó állattal, a titokzatossággal. A szerepjátékok és ugyancsak a filmek hatására váltak a vámpírok igazán vadakká és agresszívekké, sőt, azóta viselnek hosszú fekete bőrkabátot. Azonban tovább örökítik a hagyományos tulajdonságaikat is, mint a rendkívüli szépséget – főleg a női vérszívók esetében –, a napfényre való érzékenységet, a halhatatlanságot.

A vámpírok „ősatyjának” tartják Drakulát, alias Vlad Tepest, magyarul Karóbahúzó Vladot. Az 1400-as években élt, Havasalföld fejedelme volt több ízben is. Draculea volt Tepes román keresztneve, ami minden bizonnyal apja nevéből – Dracul – származik. A „dracul” szó a modern román nyelvben ördögöt jelent, de abban a korban sárkányt és démont jelentett, a Sárkány Lovagrendre utalt eredetileg. A Karóbahúzó nevet Vlad kedvenc kivégzési módszeréről kapta, ám már a korabeli írások is Draculaként emlegették.

Az ő alakja szolgált alapul Bram Stoker nagysikerű Drakula című regényéhez, mely a világ leghíresebb horrorja. Természetesen nem Stoker alkotta meg a vámpír alakját, de levélregénye óriási hatással volt a vérszívók népszerűségének növekedésére, számtalan színdarab, film, képregény merített ötletet a 20. században ebből a történetből – még balettformájában is feldolgozták.

Stoker vámpírhistóriája valószínűleg azért lett olyan hihetetlenül népszerű, mert a mitikus lényekbe vetett hitre épít. Rengeteget merített a román paraszti néphitből és az ortodox vallásból is. Úgy tartották akkoriban Erdélyben, hogy aki kiközösítés átkától sújtva hal meg, az visszajáró halott, vagyis moroj lesz, egészen addig, amíg az egyház fel nem oldozza az átok alól. A helyi babonákban létezik egy démoni madár is, mely csak éjjel merészkedik elő, azért, hogy emberi húst és vért fogyasszon. A legendák szerint egyes embereknek kifejezetten az a végzete, hogy vámpírrá váljanak, általában a meg nem keresztelt, vagy törvénytelen gyermekeknek és a hetedik fiúk hetedik fiainak. A vámpírok könnyűszerrel vehetik fel különféle állatok alakjait.

Halála után Vlad Tepes feje a törökökhöz került, akik karóba húzva állították ki, ezzel is mutatva hatalmukat az Ördög fölött. Vlad ma is nagyon népszerű Romániában, számtalan cégtáblán, sőt reklámokban is szerepel figurája.

1931-ben készült el a nagysikerű Drakula című film, melynek főszereplője a magyar származású Lugosi Béla, eredeti nevén Blaskó Béla Ferenc Dezső. Lugosi ennek a filmnek a hatására vált igazán világhírűvé, ám egyben skatulyát is jelentett számára, hiszen ezek után szinte csak horrorfilmekben szerepelt. 1956-ban halt meg, Kalifornia államban temették el, híressé vált Drakula-jelmezébe.

Nem szabad elfelejtkezni a modernebb vámpírtörténetekről sem. Hatalmas sikert aratott 1994-ben az Interjú a vámpírral című film, Tom Cruise-zal és Brad Pittel a főbb szerepekben. Ez a mű mára már kultfilmnek számít. A tavalyi évben pedig az Alkonyat néven futó könyvadaptációt láthattuk a mozikban, bár ezt többen kritizálták, mint dícsérték. Teljesen máshogy magyaráz bizonyos tulajdonságokat, mint azt általában szokták, ráadásul inkább a romantikus szálra épít, ami nem a legjobb húzás - hacsak nem a tinilányok számítanak a célcsoportnak - egy vámpíros filmben.

A filmekben és a modern vámpírsztorikban ezek a mitikus lények irtóznak a fokhagymától és a kereszttől, az ezüst pedig méreg számukra. Már van Helsing is ezüst lövedékekkel operált. Azt tudni kell, hogy a kereszt csak a kereszténység terjedésével került be a mende-mondákba, mivel akkor tettek egyenlőségjelet a vámpírok és az ördög közé, akit szintén riaszt a kereszt. Korábban ez a szimbólum nem azt jelentette, amit a keresztények számára, így a vérszívóknak se kellett tartaniuk tőle. Állítólag a kereszt is csak akkor hatásos, ha az, aki tartja, igazán hisz Istenben, és hite kellőképpen erős, ahhoz, hogy általa parancsolhasson a sötétség teremtményeinek. Ilyen erővel a Dávid-csillag is hatásos lehet ellenük, egy hithű zsidó kezében.

A legtöbb történetben megöli, elporlasztja őket a napfény – egyike azoknak a módszereknek, amikkel végérvényesen elpusztíthatók –, éppen ezért csak éjszaka vadásznak. Olyan elbeszélések is léteznek, amelyekben egyáltalán nincs ennyire negatív hatása rájuk nézve a fény, inkább csak kellemetlenül érzik magukat, ha sokáig a napon tartózkodnak. A legújabb fejleménnyel az Alkonyat című film – és könyv – szolgált, amiben csupán azért nem mennek ki a napra, mert túlságosan fénylenek, és így fel lehetne ismerni őket.

A legendák szerint véglegesen elpusztítani meglehetősen nehéz a vámpírokat. A megégetés és a fej levágás a leggyakrabban emlegetett technika, míg a „karót a szívbe” módszert nem minden film és könyv tette magáévá. Sok történetben ezzel csak megbénítani lehet a „dögöket”, elpusztítani nem.

Ámbár ki tudja, lehetséges, hogy az eredeti történetekben volt ez másként, kétlem, hogy az ókori görögök vámpírját is ugyanúgy kellett távol tartani, mint a mieinket. Nagyon nehéz kiigazodni a rengeteg történet és elbeszélés között.

Bizonyos szubkultúrák komolyan hisznek a vért szívni visszajáró holtakban, sőt olyanok is vannak, akik szentül meg vannak győződve saját vámpír voltukról.

Erdélyben vámpírság gyanújába lehetett keveredni, ha valaki elutasította a foghagymát, esetleg kifejezetten nem szerette azt. Ott ugyanis úgy tartották, hogy a vérszívók éjszakai látogatásainak elejét lehet venni, ha az ajtót és az ablakokat bedörzsölik foghagymával.

Bár hogy is van, sokakat megbabonáznak ezek a történetek, ezt bizonyítja, hogy hatalmas üzletet építettek Drakula és úgy általában a vámpírok köré. Megszámlálhatatlan mennyiségű film és könyv és képregény, musical és balett készült ezekből a történetekből, illetve örvendeztették meg a nagyérdeműt néha meglehetősen extrém változatokkal, és teljesen abszurd kitalációkkal. Ám úgy tűnik, hogy bármit is agyalnak ki ezen művek készítői, szinte mindig rengeteg hoz a konyhára, az emberek tódulnak a mozikba és rohannak a könyvesboltba, hogy megszerezzék következő adagjukat a vámpírtörténetekből.