Az ablak

Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon
kórteremben.
Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy
órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.
Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi
volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az
ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a
családról, feleségről, gyerekekről, a
katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az
szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az
ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült,
azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni
a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti
világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után
szinte csak ezek a színes beszámolók tartották
életben, már alig várta őket, ez volt minden
változatosság az életében.
Az ablak egy kellemes, tavacskával díszített parkra nézett.
Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és
gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta.
Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások
mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az
ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta
le a kinti világot, a másik, folyton fekvő
behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a
parkon átvonuló karneváli menetről beszélt.
Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a
zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az
ablak melletti embert élettelenül találta az
ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre.
Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső
ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban
fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe
helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé
fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak
egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi
történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy
olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem.
Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

Tanulság a saját szemszögemből megítélve:

Igazi boldogság boldogabbá tenni
másokat. A vak ember mindig színesebbnek látja a világot, mint a látó ember. Többet értékel belőle. A látó ember elrohan a világ szépsége mellett. Ez a szomorú valóság!

Neked mi a véleményed?

Üdv!

További hírek