Mérgezett vér

Vérmérgezésről akkor beszélünk, ha a véráramba kórokozó bacillusok jutnak és elöntik a szervezetet. A rosszindulatú bacilusok a véráram útján csaknem az összes szervben kifejtik  káros hatásukat, és mivel a szervezeten belül is folyton szaporodnak, tehát igen nehéz a fertőzés folyamatát megállítani.

Vérmérgezés állhat be, ha valamely gennyes megbetegedés esetén a genny nem kifelé ürül a szervezetből, hanem befelé tör és behatol a vér- és nyirokerekbe. Vagy ha, bármilyen sérülés vagy műtét esetén, valamely eszköz (a legnagyobb óvatosság ellenére is) piszkos marad.

A nagy sebfelületek, azok, amelyek nemcsak szélességben, hanem a mélységben is terjednek, mindig magukban rejtik a vérmérgezés veszélyét, ha az óvatosság szabályait nem tartjuk be. Leginkább akkor fordul elő, amikor valahol a szervezetben van egy fertőzés, például a tüdőben, a hasban, a húgy utakban, a bőrön. A kórokozók ugyan jellemzően az eredeti fertőzés helyén maradnak, néha mégis szóródnak a vérkeringéssel.

Szepszis sebészeti beavatkozás kapcsán is kialakulhat, ha azt a test olyan részén végzik, ahol fertőzés van, vagy ahol mindig élnek baktériumok, például a belekben. Idegentestek - ilyen lehet egy intravénás eszköz, húgycső-katéter, váladék elvezető cső (drain), mesterséges ízület, vagy műbillentyű - jelenléte növeli a vérmérgezés kockázatát, éspedig annál jobban, minél több ideig van a szervezetben az említett eszköz. Gyakoribb a szepszis injekciós kábítószer-élvezőkben is, akik sokszor nem steril drogokkal és/vagy nem steril tűkkel szúrják magukat. Valószínűbb az előfordulása olyan betegekben is, akiknek védekező rendszere nem működik megfelelően - például akik kemoterápiában részesülnek. Ritkán nem bakteriális fertőzés is okozhat vérmérgezést.

A keringő kórokozók megtelepedhetnek bárhol a szervezetben, ha a gyógykezelés időben gátat nem szab nekik. Ily módon megfertőzhetik az agyvelőt borító szöveteket, agyhártyát, a szív külső burkát vagy az üregeit bélelő hártyát, a csontokat, az ízületeket, és más szöveteket. Egyes kórokozó fajták, például a sztafilokokkuszok, tályogokat, gennygyülemeket kelthetnek a megfertőzött szervben.

A vérmérgezésnek minden esetben tünete a magas láz, amely sokszor a 40-42 fokot is eléri. Még rosszabb indulatúak azok a vérmérgezések, amelyeknél a rendkívül magas láz a normálison aluli hőmérséklettel váltakozik és 40-41 fokos láz után a hőmérséklet szinte átmenet nélkül esik esetleg 35 fokra, majd rázóhideg kíséretében ismét 40 fok fölé száll.

A betegek teljesen apatikusak, kimerültek, és többnyire öntudatzavarokkal, delíriumban fekszenek. A torkuk száraz, a bőrük viasz sárga, a szemük vörös, és könnyezik. Különféle kiütések léphetnek fel, továbbá – aszerint, hogy a fertőzés mely szerveket támadta meg – vesegyulladás, májgyulladás, szívbelhártya gyulladás is keletkezhet. A halál a különböző szervek működésképtelensége és teljes testi elgyengülés következtében állhat be. Különösen veszedelmes az úgynevezett gennyvérűség: a pyaemia.

Olyan belgyógyászati módszer, amellyel a vérmérgezést döntően tudnánk befolyásolni, nincs. Naponta többször nagyobb mennyiségben fertőtlenítő készítményeket fecskendeznek a beteg vérébe, bár a siker kétséges. Minthogy azonban ezekkel a szerekkel ártani nem lehet, mindenképpen meg kell próbálni. Vérmérgezés megelőzése céljából azon embereknek kell antibiotikumokat adni bizonyos beavatkozás előtt, akiknél fennáll a súlyos fertőzés kockázata (például akiknek szívbillentyű hibája van, vagy immunrendszerük gyengült).

A vérmérgezés igen súlyos betegség, sokan bele is halnak. Szepszis esetén azonnali antibiotikum kezelést kell kezdeni - akkor is, ha a diagnózist megerősítő vizsgálatok eredményei még nem állnak rendelkezésre. Ennek halogatása jelentősen csökkenti a beteg életben maradási esélyeit. A doktor először annak alapján választ antibiotikumot, hogy milyen baktériumok jelenléte a legvalószínűbb, ami pedig attól függ, hol kezdődött a fertőzés. Gyakran adnak két vagy három antibiotikumot is egyszerre, ily módon növelve a kórokozó elpusztításának esélyeit, különösen, ha nem tudni, melyik szervből származnak. Később, amikor az eredmények beérkeznek, az orvos antibiotikumot válthat, és olyat rendel, amelyik hatékonyabb a fertőzést okozó baktériummal szemben. Néha műtét szükséges a fertőzés forrásának felszámolásához.