Valahogy így kezdődött...

Ha a Sors úgy akarta volna, talán még normális ember is válhatott volna belőlem tisztes polgári élettel. De Sors nem úgy akarta.

Az első figyelmeztető jelek már igen korán megmutatkoztak. Amint az agytevékenységemet és a mozdulataimat úgy-ahogy össze tudtam hangolni (sajna ezen tevékenységek azóta is sokszor nehézséget okoznak külön-külön is, nemhogy együtt…), fenemód felkeltette az érdeklődésemet a hangyák és bodobácsok vonulása, az eső utáni csiga- és gilisztainvázióról már nem is beszélve. Ezek a jelenségek automatikusan megjelenítették a legelvakultabb Greenpeace-aktivistának is dicsőségére váló állatvédő hajlamaim első kitöréseit; suszterbogaras járdán kizárólag lábujjhegyen voltam hajlandó közlekedni, minden egyes eltaposott, kiszáradt gilisztát gondosan elsirattam, és a nyári zivatarok után rohamra induló csigákat kétségbeesetten evakuáltam az úttestről az árokpartra. Ciki vagy igen – bizony bő negyed évszázados vénségként még mindig félregurítom az útonálló csigákat. Még hogy felnőnek a gyerekek!
Az első saját állat, amiről álmodoztam, a tengerimalac volt; teljesen magától értetődő váltás, hogy a kettes számú "vágyállatom" egy tehén lett volna. Csak hogy bebizonyítsam, hogy milyen kegyetlen az élet: azóta sem volt se tengerimalacom, se tehenem.
Állatbolondságomban könnyelmű szövetségesre találtam Anyuban, eleinte csak macskaszinten, aztán egész szépen megedződött. Mellesleg le a kalappal az egész família előtt, egy-két kivételtől eltekintve egész toleránsak voltak. Bár amikor a család tudta nélkül második kerületi kertünkbe saját szülinapi ajándékomként kvázi utánvéttel rendeltem egy fejőskecskét, és Peti öcsém kiakadt – hát az bizony egy kicsit rosszulesett, elvégre élet-halál kérdésről volt szó.
Háziállat-tartási kálváriánk tehát az elmacskásodással kezdődött. A Panni nevű "alapmacska" mellett rendszeresen gyarapítottam az állományt mindenféle kidobott cirmossal; szüleim gyorsan rájöttek, hogy engem nem érdemes boltba küldeni, mert nagy valószínűséggel kenyér helyett macskát viszek haza. Volt egy fantáziadúsan Csőrike névre keresztelt kanárink is. Szegénykémet ritkán engedték ki a kalitkából, de akkor az esetek túlnyomó részében az elfogási procedúra a komplett faroktoll-készletébe került, ha egyáltalán két röptetés közben volt ideje kinőni. Legnagyobb bánatomra őseim kismadár-elkapási tehetségtelenségét én is örököltem; ezzel akkor kellett szembesülnöm, amikor Regölyben a röpdéből kiszökött négy kacagógerlémből hármat faroktollazata árán sikerült csak elcsípnem. Minek titkoljam?… A negyedik nem lett meg.
Kb. hat éves voltam, amikor a társasház 3. emeletéről átköltöztünk Pesthidegkútra – családi ház nagy kerttel, 10 percre tőlünk erdő, mező…


Apró bogarasságok, avagy üres befőttesüvegek – kockázatok és mellékhatások

Anyu elkövetett egy hatalmas hibát, nevezetesen azt, hogy nem dugta el előlem az üres befőttesüvegeket, melyek így lekvár helyett valami egészen mással tölttettek meg… Ami állatot csak el tudtam kapni (ezirányú behatárolt képességeimnek, valamint kertünk szegényes faunájának hála, az "áldozatok" többnyire rovarok voltak), azt full-komfortosan berendezett dunsztosüvegbe zártam, majd pár nap tudományos megfigyelés után szabadon engedtem (a hagyományos rovargyűjtés "véres mivolta" miatt nálam szóba se jöhetett.)
Elkapott a gyűjtőszenvedély, a katicabogártól a darázsig mindenféle válogatott fenevadak sorakoztak az asztalomon. Ekkor még testvéreimmel egy szobában laktunk, és ők növekvő rémülettel figyelték egyre terebélyesedő rovarbefőtt-állományomat. Népszerűtlenségem csúcspontját egy hatalmas futrinkának köszönhetően értem el. Niki és Peti határozottan nem örültek az állatnak, ellentétben velem – nagyon szép példánynak tartottam, egy korhadt deszka alatt csíptem el óriási izgalmak közepette. Gigantikus termetével kiérdemelte az elnöki lakosztályt, egy pazarul berendezett 5 literes ex-uborkásüveget, amely egyik éjjel sajnos felborult, és az elszabadult futrinka egészen újbóli befogásáig rettegésben tartotta nővéremet és öcsikémet (hol volt még akkor dicső Both Zoltán, a hős bulvár-vadbefogó!…), így fájó szívvel bár, de kénytelen voltam idő előtt megválni tőle; be kellett látnom, hogy ilyen veszedelmes állatot csak megfelelő óvintézkedések mellett lehet közös gyerekszobában tartani.
A kerti vadállományra alapozott kollekciómban voltak giliszták (fene se értette, mindig elbújtak) és éticsigák is, rózsaszín körömlakkal a házukra festett azonosító számmal; a nevük külön nyilvántartásban, amolyan csiga-méneskönyvben szerepelt. Nekik még versenyeket is szerveztem, egy nagy, sima felületű műanyag lapra rajzoltam fel a pályát. Nem akartam őket túlságosan összezavarni, ezért csak egyszerű vonalvezetésű nyílegyenes futamokat, akarom mondani csuszamokat rendeztem, ahol a célnál friss salátalevél várta a sporttól acélos puhatestűeket. Voltak egyszerű sprintek, illetve fogatos megmérettetések, mikor is nemes versenycsigáim a Petitől elcsent matchboxokat húzták cérnaszálon. A hatos számú különösen fürge volt, úgy emlékszem.
A kertben álló esővizes hordóban jelentős szúnyoglárva-populációra bukkantam, persze azonnal védetté nyilvánítottam a területet, akárcsak a kissé elhanyagolt vízminősége miatt gyorsan benépesedő felfújható gyerekmedencét. Órákig elnézegettem védenceimet, a vízen futkosó molnárkákat, a vígan bukfencező szúnyoglárvákat, sőt, még egy csiborom is volt! (Ejha!!!) Anyu addigra beletörődött, hogy a rózsáin tanyázó levéltetvek életét nincs joga kioltania, de a szúnyoglárva-rezervátum gondolatát már sokallotta. Én azonban vitézül kiálltam kedves állatkáim mellett, akik meghálálták szerető gondoskodásomat; szúnyoggá válásuk után a tenyeremből ettek…

Befőttesüveg-korszakom igazi nagy szerelme azonban nem volt sem lábatlan, sem hatlábú; egészen pontosan öt lábbal rendelkezett, és rendszertani hovatartozását illetőn mezei tücsökből volt. Az egyik szobában találtam, és miután kiokoskodtam, hogy rokkantságára való tekintettel védelemért húzódott be a házba, úgy döntöttem, hogy örökbe fogadom. Rettentő sokat gondolkodhattam, mire kitaláltam neki a Cirip nevet, mindenesetre meg voltam róla győződve, hogy hallgat rá. Tücsöknek még nem volt olyan jó dolga kerek e világon, mint szegény mozgássérült Ciripkémnek, egész álló nap fetrengett a kulináris élvezetekben, háromfogásos kajákat evett. Egy ideig befőttesüvegben lakott, de karácsonyra a Jézuska hozott neki egy igazi 25 literes tücsök-lakást. Anyu megadta a módját, elvitt az akkori legmenőbb állatkereskedésbe – elvégre szörnyen speciális dolgot kerestünk – ahol is 9 évem minden terrarisztikai önbizalmával közöltem az eladóval, hogy én bizony egy inszektáriumot szeretnék. Az eladó elborzadt és igencsak zavarba jött, próbált róla lebeszélni, én azonban tőlem szokatlan módon kitartóan ragaszkodtam eredeti tervemhez, miszerint nekem csak és kizárólag inszektárium kell, semmi más. Végül Anyu megszánta a tanácstalanul toporgó úriembert, és nagy kegyesen elárulta, hogy ha minden kötél szakad, tulajdonképpen hajlandóak vagyunk beérni egy üres akváriummal is – lévén az inszektárium egy üres akvárium, amiben hal helyett rovarokat tartanak. A szakmai önérzetében porig alázott eladót büszkén, és egy üres akváriumnak álcázott inszektáriummal gazdagabban hagytuk ott.

A szenteste legünnepélyesebb pillanata volt – legalábbis nekem -, mikor Ciripet a pórias befőttesüvegből átborítottam full-extrás otthonába, ami minden kényelmet megadott, amiről tücsök álmodhat. Volt ott spéci tücsökitató, befőttesüveg-kupakban a legzamatosabb falatok, mászóág, napozókő ráirányított olvasólámpával, burjánzó tyúkhúr-ültetvény, búvóhelyek dögivel (Cirip volt olyan udvarias, hogy általában nem használta őket) és talán a legfontosabb: a birodalom sarkában egy gondosan karbantartott, homokkal feltöltött dobozka, afféle tücsök-szülőszoba, mely kedvencem jövendő petéit volt hivatott fogadni, lévén Cirip nőnemű. Anyu ugyan próbálta tapintatosan felhívni a figyelmemet egy sajnálatos tényre, miszerint tücsökpasi híján nem valószínű, hogy a gólya betoppan az ízeltlábú szaporulattal, én azonban – hála velem született végtelen naivitásomnak és zsenge koromból adódó hiányos szaporodásbiológiai ismereteimnek – tántoríthatatlanul bíztam tücsöktenyésztői ambícióim megvalósulásában.
Egy reggel borzasztó látvány fogadott. Ébredés után első utam szokás szerint az inszektáriumhoz vezetett, ahol is velőtrázó sikítással és bőgéssel adtam családom tudtára, hogy tragédia történt; az én szép, fényes fekete Ciripem ott hevert megrottyanva, élettelenül. A takaró alatt fuldokoltam a zokogástól, míg Anyu hősiesen magára vállalta a szomorú feladatot, hogy eltávolítja Cirip holttestét, és megadva a neki dukáló végtisztességet eltemeti egy gyufásdobozban. Volt még mit tanulnom a tücskök életéről és haláláról, a hullaszállításkor ugyanis kiderült, hogy Cirip "nincs ott" – hajnalban levedlett, és a kinőtt kitinpáncélt véltem kedvencem tetemének… Volt ám öröm! Megcsodáltam megújult tücskömet (már szárnya is lett, bizony!), és még az iskolából sem késtem el (a francba!)
Feltételezem, hogy Cirip ezzel a vedléssel lépett át a nagykorúságba, ugyanis nemsokára megfigyelhettem, hogy tojócsövét az e célra bekészített homokos dobozkába mélyesztve lepetézik. Micsoda boldogság! Kikaptam a "kincsesládikát", és a szakirodalomból merített ismereteim alapján bősz pete-menedzsmentbe kezdtem. Mindent az általam Bibliaként tisztelt könyvecske (Kisállatok a lakásban) utasításai szerint csináltam, sőt… Utólag visszagondolva és bő egy évtizeddel később némi tényleges tücsöktenyésztési tapasztalattal felvértezve be kell hogy valljam: Cirip potenciális gyermekeinek akkor sem lett volna esélye a világrakelésre, ha történetesen "van apukájuk". A terméketlen petéket a megfázás elkerülése érdekében ráraktam a fűtőtestre, ahol feltehetően az első órában ropogósra sültek, majd - a kiszáradást elkerülendő – naponta többször intenzív locsolással vízbe fojtottam őket. A tücsök-bibliámban megadott kelési idő letelt, kis-Ciripek sehol – egy világ omlott össze bennem.
Végül bekövetkezett az, amitől a napok múlásával egyre jobban tartottam: semmi vedlés, Cirip tényleg meghalt. Anyu önállóan elintézett mindent, Ciripet eltemette a levéltetű-rezervátum rózsabokor alá, a megüresedett inszektáriumot gondosan elrejtette a padláson, majd eljött értem az iskolához, és hazáig szép fokozatosan felkészített.
Azt hittem, vége a világnak. Sírtam órákon keresztül, még a fájdalomcsillapítóul felkínált csokit sem vettem el – egy darabig. Ám Anyu aljas és számító módon az ágyamon "felejtette", így egy idő múlva győzött a túlélés ösztöne – a csokit utálkozva elmajszoltam, és közben mélységesen szégyelltem magam gerinctelen megalkuvásomért.
Bogarász-korszakom Cirip elhalálozásával véget is ért. Jóval később kis létszámú, ám annál becsesebb hüllőgyűjteményem etetésére a táplálékállatként árusított afrikai kétfoltú tücsköket is bevetettem, de eleinte kísértett Cirip emléke, és szabályosan lelkiismeret-furdalásom volt.
Egy biztos: a mezei tücskökhöz azóta is szoros érzelmi szálak fűznek.

Forrás: www.zakuszkatanya.hu

További hírek