A férfi és a nő

A férfi és a nő

Habár a téma megkívánná, azért sem fogom idézni Karinthy klasszikussá lett mondását arról, hogy miért nem értheti meg a férfi a nőt (vagy fordítva). Az azonban biztos, hogy nem véletlenül teremtette Isten párban az embert. A történeti hűség kedvéért – de csak halkan – azért hozzátenném, hogy Ádám volt az első, arról viszont már nem is beszélnék, kit csábított rosszra az az álnok kígyó, mert a mai, feminista mozgalmakkal bőségesen ellátott világban még veszélyes lenne rám nézve. 

Az biztos, hogy az idők kezdete óta van férfi, és az idők kezdete óta van nő, és szintén az idők kezdete óta nem értik meg egymást. Legalábbis nehezen – s ez az örök igazság hatja át az ausztrál író-pszichológus házaspár Allan és Barbara Pease könyvét is. A Miért hazudik a férfi és miért sír a nő kitűnő olvasmány mindkét nemnek, különösen azoknak, akik szeretnék kicsit megismerni társuk lelkivilágát.

Menjünk vissza a (h)őskorba! Annyira nem kell a régmúltba mélyedni, elég pár tízezer évet visszakalandozni. Kedves őseink akkor már rég két lábbal álltak a földön, több mint félmillió éve ismerték a tüzet, nem voltak szőrösebbek, mint mi, ruhát hordtak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Vagy mégsem… A kor emberének ugyanis már megvolt az a súlyos hiányossága, mint nekünk: gondolkodott. Hogy a helyzet mégsem volt annyira tragikus, az annak volt köszönhető, hogy mindenki tudta, mi a dolga, miért él a nagyvilágban. A gyerek gyerek volt, amíg felnőtté nem avatták. A férfi vadászott, a nő gyereket nevelt, és a családdal volt elfoglalva. Világos, tiszta szerepek voltak, volt minek megfelelni.

Bezzeg ma! Hogy egy klasszikust idézzek 1977-ből:

„Zavart érzek az erőben!”
(Darth Vader)

Mert már 1977-ben is az volt, mint ma: zűr. A férfi már nem vadászik, hanem irodában tesped. A nő már nem a családdal foglalkozik, hanem szingliségbe menekül a gonosz világ elől. A gyerek már nem tudja, meddig gyerek és mikortól nem. Biológiai értelemben teljes káosz vesz minket körül. Olyan szintre jutottunk, hogy már nem a fajfenntartás köti le a teljes erőnket, nem az tűnik fő feladatunknak, hogy élelmet szerezzünk és utódokat nemzzünk.

A gond csak az, hogy amihez a szervezetünk több tízezer évig alkalmazkodott, azt nem fogja egyhamar elfelejteni. A férfit a célszerűség jegyében hozta létre a természet: minél több élelmet szerezni, megcsinálni, megmarkolni, megölni, megenni.
A nőt szintén: felnevelni, felmarkolni, feltétel nélkül gondoskodni.
Így nem csoda, hogy a férfi jóval több izommal rendelkezik, mint a nő, magasabb és erőteljesebb. Az őse sem volt finomkodó széplélek, mindent határozott céllal csinált, ha sikerült, amit eltervezett, az jó, ha nem, az tragédia volt, hiszen esetleg éhen halt a család. Ezért viseli olyan borzasztó nehezen a kudarcokat.
A nő kisebb, törékenyebb, a testének sokkal nagyobb a zsírtartalma, nem volt szüksége akkora izmokra, mint társának a zsákmány elejtéséhez. Míg a férfi távol volt, egyedül maradt a többi nővel és a gyerekekkel, jutott ideje kapcsolatok építésére, beszélgetésre, nem volt tragédia, ha nem talált semmit, hiszen a család fő fenntartója nem ő volt. Így őt nem izgatta annyira a sikertelenség, és jutott ideje a kommunikációra is.
Ennek megfelelően fejlődtek az emberek szinte az idők kezdete óta.

Aztán jött a civilizáció. És kezdett felborulni minden. Az ember immár diadalmas embernek hiszi magát, olyan lénynek, amelyik messze fölé emelkedett az állatvilágnak, az egyetlennek, amelyik értelmes és gondolkodik. A gond csak az, hogy biológiai értelemben a mai napig állatok vagyunk. Ösztönök irányítanak bennünket, a természet elvárásainak megfelelően fejlődünk és viselkedünk. Jobban hangzana, hogy a józan ész vezérel minket, de sajnos (vagy hál istennek) nem így van. Viszont az emberi gőg határtalan. Korunk übermensche mindent akar egyszerre: gondoskodni, szerezni, használni, nevelni, birtokolni. Ez pedig nehezen megy még egy ilyen intelligens állatnak is. És néha bizony igencsak viccesek tudunk lenni, mikor éppen értelmes, gondolkodó lényként akarunk viselkedni.

Mert a vér nem válik vízzé. A vadászó férfit csak a cél érdekelte: az elejtendő zsákmány. Több száz méterről is kiszúrta a vadat, és addig nem nyugodott, amíg – társaival együtt – el nem ejthette. Közben persze csendben kellett lenniük, nehogy elijesszék az állatot. Amikor fáradtan és éhesen hazatértek a sikeres portyából, nem volt más vágyuk, mint teli hassal, csendben üldögélni a tűz előtt.
Közben a nők sem tétlenkedtek: növényeket és egyéb ehető dolgokat gyűjtöttek, közösen vigyáztak a gyerekekre, jutott lehetőségük kommunikálni egymással. A perifériás látásuk jóval fejlettebbé vált, mint a férfié, hiszen rengeteg dologra kellett egyszerre figyelniük, míg a teremtés koronája csak egy dologra koncentrált: a zsákmányra.

A helyzet azóta sem változott. Csak éppen korunk férfija a munkából érkezik haza a vadászat helyett, morog, ha hozzá szólnak és ha nincsen kész a vacsora. Az evés után pedig nincs is számára nagyobb élvezet, mint a TV előtt üldögélve váltogatni a csatornákat, s ezzel nem akar semmi különöset elérni, csupán pihenni, és nem gondolni semmire, miközben a szemei előtt a tűz lángja helyett a televízió villódzik.
És nem változott a nő sem: kitűnő perifériális látásának köszönhetően azonnal kiszúrja  a koszos zoknit a sarokban, és bármit megtalál a hűtőben egy pillanat alatt. Élete párjának viszont csak szenvedés a modern lét, hiszen távoli dolgok megfigyelésére specializálódott szeme képtelen kiigazodni a „káoszon”, és azt sem veszi észre, ami az orra előtt hever. Mivel addig nem nyugodhat, míg el nem ejtette a „zsákmányt”, és megoldást nem talál a problémára, kétségbeesetten kiált a nőnek: „Szívecském, már megint hova raktad a sört?”. Az okos asszony nagyon jól tudja, hogy nem az „Ott van!” a jó válasz, hanem odamegy és megmutatja. A férfi meg – miután jól végezte dolgát – boldogan mehet tévézni. És ilyenkor jobb, ha békén hagyják! Mert az évezredek alatt kifejlődött kommunikációs különbségeknek köszönhetően a mai Ádám jóval kevesebbet beszél, mint a mai Éva. Akár csupán feleannyit… S mire hazaér, az aznapi szómennyiségét elhasználva nyugalomra vágyik. Az okos asszony ilyenkor is tudja, mi a teendő: békén kell hagyni. De jaj annak, aki afelől érdeklődik: „Kedvesem, milyen volt ma a napod?”.

A beszélgetésből rengeteg gond fakadhat. A férfi ugyanis – modern kifejezéssel élve – célszerszám. Megvan a feladata, amit megold, egyszerre csak egy, különben gond van! Ne feledjük, hogy amíg a férfi ősünk dolga a hosszas koncentrálás volt, a nőnek többféle problémát kellett egyidőben megoldania. Tehát a férfi mindent komolyan vesz, és komolyan is gondol. Nem érti az indirekt beszédet, megzavarodik, ha a beszélgetés több szálon fut, a természetnek köszönhetően beszédközpontja sokkal fejletlenebb, mint a nőé. Azaz ha férfitársunk hazatér:
1. Hagyjuk békén!
2. Ha ez nem megy, beszélhetünk vele, de csak egyszerűen, még véletlenül se több témáról egyszerre.
3. Ne kérdezzünk vissza, mire emlékszik az elmondottakból (semmire).
4. Ha panaszkodunk neki, ne csodálkozzunk, ha állandóan tanácsokat osztogat.
Hogy miért osztogat tanácsokat? Mert ez a feladata! Hiszen mindent komolyan vesz. A beszélgetést is. Ha problémáról beszélnek neki, akkor természetesnek veszi, azért teszik, hogy megoldja. És próbálkozik is. Egészen addig folytatja a javaslatait, amíg úgy nem érzi: a probléma megoldódott. A férfiagy nem alkalmas a csevegésre, így hát, ha férfival beszélünk, legyünk mindig célratörőek.
Persze a nőnek is gondjai vannak a társalgással. Sokkal fejlettebb beszédközpontja miatt többet (és általában jobban is) beszél. Számára beszéd nemcsak egyszerű adatközlés és problémamegoldás, hanem kikapcsolódás is, olyan, mint a férfinak a tévécsatornák váltogatása. Ezért aztán a nő boldogan cseveg(ne), amikor élete párja hazatér, hiszen érdekli, hogy mi történt vele, és különben is, beszélni jó. A nyugalomra vágyó férfi viszont teljesen kikészül. „Már megint mi baja van ennek?” – gondolja. Semmire sem vágyik kevésbé, mint arra, hogy kérdéseket tegyenek fel neki, és válaszokat várjanak tőle. Ő csak enni és pihenni szeretne, ha valamiről beszélnek neki, meg van róla győződve, hogy valami szörnyű, komoly problémáról van szó.

Sok kapcsolat fájó pontja a vásárlás. Nem is véletlenül! Míg a nő kifejezetten szeret órákig mászkálni egy jó ruha után, a férfit a gutaütés kerülgeti. Mert neki mindig célja van, amit szeretne a lehető leghamarabb elérni. Ha a cél például egy televízió, akkor az alapos felkészülés – katalógusok nézegetése napokon keresztül – után a minél gyorsabban el akarja ejteni a vadat, amit aztán büszkén hazacipelhet, és utána a társainak mutogathat. Neki a vásárlás nem szórakozás, hanem trauma, hiszen ő a zsákmány elejtését élvezi. A nőnek ellenben nagyon kellemes kikapcsolódás lehet egy áruházban bolyongani, s közben megtalálni a tökéletes felsőt.

A munkával is lehetnek gondok… A nők ősidők óta több dologgal foglalkoztak egyszerre, így nem kell meglepődni, ha a modern kor asszonya-lánya is ezerféle tevékenységet folytathat egyidőben. Így a háziasszony egyszerre főzi a levest és süti a húst, a tanárnő egyszerre feleltet, közben megjegyzi a rosszalkodókat, és még a wc-re is ki tudja közben engedni Pistikét. Szegény férfi erre nagy valószínűséggel képtelen. Ezért van az, hogy amikor a ház ura telefonál, még egy pisszenés sem hangozhat el, sőt, még a tévét, vagy a rádiót is le kell halkítani. Azt az egy dolgot viszont hihetetlenül precízen műveli, annyira bele tud merülni, hogy hozzá sem lehet szólni. Illetve lehet, csak nem hallja meg.
Ezért aztán (nagyon helyesen) a nők közül többen foglalkoznak emberekkel, illetve adminisztrációs feladatokkal, és ezekben mindig jobbak is voltak.
A férfiak viszont általában szeretik a számokat, a statisztikákat, a minél bonyolultabb kis kütyüket, az okos szerszámokat, amikkel olyan jól el vannak egyedül. Képzeljük csak el, milyen élvezettel mutogathatta a kőkorban Feri az új lándzsáját Józsinak! S míg a hölgyek ma is együtt sétálgatnak babakocsit tolva, az urak szívesen ünneplik a zsákmány elejtését, csak közben a kocsmapultot bámulják a tűz helyett.

Megoldás? Először is a türelem! Sem a férfi, sem a nő nem akar rosszat a másiknak, csak nem ismeri. A saját működésével általában tisztában van az ember, de máséval? Nem tehetünk egyebet: el kell fogadni, hogy mások vagyunk, és mivel teljesen alkalmazkodni úgysem tudunk, együtt kell élnünk a különbözőségeinkkel együtt. Ez nehéz, de nem lehetetlen! Nekem elhihetik, hiszen férfi létemre már évek óta élek együtt egy nővel. Borzalmas! De néha egészen élvezem.
Ha pedig további segítségre lenne szükségük, olvassák csak el a Pease házaspár könyvét, és megnyugodhatnak: a hiba nem önökben, vagy társukban van, hanem az anyatermészetben…

Forrás: kaleidoskop.hu - Szakál Pál

 

További hírek