Spíler - mozipremier

A filmes fekete bárányként számon tartott énekesnő negatív kisugárzásától eltávolodva Ritchie láthatóan újra összeszedte magát, és végre bizonyította a nagyvilágnak, hogy első két művének zsenialitása nem csak a véletlen műve volt. Aki az előbbi mondatot olvasva felcsillanó szemekkel rohanna mozijegyet vásárolni, azért nem árt megjegyezni: ez a Ritchie még nem az a Ritchie, de erősen közelít hozzá.
A londoni alvilághoz megszállottan ragaszkodó direktor a megszokott recepten ezúttal annyit változtatott, hogy most nem annyira a kis halakra, hanem inkább a nagyokra helyeződik a hangsúly, középpontban az angol főváros korrupt építőiparával. Újdonságként hat még, hogy a korábban remek tempójáról ismert rendező ezúttal mintha nehezen találná filmje ritmusát. Olykor kellően felpörög, máskor viszont feleslegesen hosszú jelenetekkel lassítja a cselekményt. A szereplők összeválogatásakor ismét kellően karakteres és emlékezetes arcokat szedett össze, és újfent van egy-két olyan jelenet (Gerard Butler és Thandie Newton tánca, menekülés a két orosz verőgép elől...), melyeken garantáltan az asztal alá röhögjük magunkat. Emlékezetes dumákból is egy hangyányival kevesebb akad, de azért azt leszögezhetjük, hogy Ritchie nem felejtett el forgatókönyvet írni. A folyton visszatérő homoerotikus poén egyenesen a fénykort idézi, de a ragyogóan sikerült momentumok ellenére érezhető, hogy rendezőnk még csak egy lábbal talált vissza a helyes útra. A fergeteges RocknRolla cím Spílerre való "magyarítása" pedig minden idők egyik legfeleslegesebb fordítása.